A kórház zöldre festett falaira még mindig emlékszem. Így felnőtt fejjel már tudom, hogy a természetközelség volt a fő koncepció, a sok okos azt gondolta, hogy ez majd megnyugtatja a betegeket. A beteget, aki éppen a halálos ítéletét várta könnyeivel küszködve, a beteget, aki már a második kemójára jött, a beteget, akit megerőszakolt a nagybátyja.
Ez utóbbi voltam én, még csak három éves, kislány. Nem fogtam fel az egészből semmit, csak azt, hogy nagyon fáj. De ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a szüleim úgy határozzanak, hogy hagyjuk el Svédországot. Ott születtem ugyanis, Stockholmban. Abban a kórházban, ahol nyolc évvel ezelőtt a svéd külügyminiszter belehalt a késszúrásokba és ahol végre lett hajtva az első passzív eutanázia.
Most ugyanerre a kórházra emlékszem vissza, amikor édesanyám számára világossá vált, hogy a férfi, a bátyja, akiben feltétel nélkül megbízott, bántott engem. Nem is akármilyen módon.
- Doktor úr, - kezdte anyám könnyeivel küszködve. - kérem kezelje kellő tapintatossággal az ügyet.
Nagyot nyelt, és aggódó szemekkel tekintett rám. Magatehetetlenül, kitárulkozva feküdtem a fehér betegellátó asztalon. Hideg volt, és amíg az orvos vizsgált a lábujjaim szinte teljesen elfagytak. A doktor csóválta a fejét, és az ajkába harapott. Anyám elfordult, de tudtam hogy nagyon sír.
- Asszonyom, - szólt az asztala felől - ezt jelentenem kell a hatóságoknak.
A hatóságok szóra anyám törékeny termete összerezdült és keserves zokogásban tört ki. Még akkor sem hitt sem a fülének, sem a szemének. A doktor az asztalhoz sétált és elhúzta a függönyt. Körvonalaikat így is láttam, amint óvoan átölelte őt, és nyugtatni próbálta. Hasztalanul.
- Minden rendben lesz - biztatott remegő hangon anyu a kocsiban, miközben hazafelé tartottunk.
Igazi hideg, téli februári nap volt. Az autó ablakai bepárásodtak, amit kifejezetten szerettem, hiszen így ujjaimmal rajzolgathattam út közben. Akkor azonban nem volt kedvem rajzolni. Nem értettem semmit, de nem is akartam.
Hogy mi következett ezután? Ahogy hazaértünk és apu megtudta, hogy mi történt elszabadult a pokol. Anya próbálta kivenni a kezéből a télikabátot, lerángatni róla a bakancsot, de nem lehetett. Elborult az agya, és csak egyre tudott gondolni: meg fogja ölni.
Azonban a sötétebbik fél mindig megússza.A halálbüntetést soha nem tartottam eléggé jó megtorlásnak. Valójában nem is akartam, hogy megtoroljanak neki bármit is. Egy gyerek nem akar rosszat a másiknak, még akkor sem, ha az bántotta. Főleg, ha egy nagyon kicsi gyerekről beszélünk.
Megkíméltek a perektől, a pszichológustól, a hercehurcától. Julius saját maga - vagyis inkább édesanyám - úgy döntött, hogy bevonul egy pszichiátriai klinikára. De ez sem volt elég, hogy megnyugtassa szüleimet, és én is tartottam tőle, hogy még egyszer át kell élnem azt a borzalmat.
Édesapám magyar volt, és sokszor unszolta anyut, hogy költözzünk fel Budapestre. Ez mindig halogatva lett, mert anyunak Svédországban nagyon jól menő ékszer vállalkozása volt, amit nem akart otthagyni. Az események viszont arra ösztönözték, és főleg apám, hogy költözzünk. Így esett a választás Szegedre, ahol vásároltunk egy gyönyörű kertes házat. A legszebb gyermekkori tündérpalota, amit csak el lehet képzelni. Ekkor kaptam meg az első kutyámat is, Bundást. Hatalmas bernáthegyi volt, de amilyen nagy, annyira buta és melegszívű. Főleg neki köszönhetem, hogy az egész gyerekkori rémálom megszűnt létezni. Amikor vele voltam szinte teljesen elfeledkeztem az egészről.
Amikor óvodába kerültem a dolgok egy csapásra megváltoztak. Visszahúzodó gyerek voltam, nem szerettem babákkal játszani, se autózni, se kockázni. Az egyetlen dolog, amit szívesen csináltam az a festés. Talán az autóüveg rajzolás miatt. Nem tudom.
Nem voltak barátaim, pedig sokan közeledtek felém. Magyarul szinte nem is tudtam, de svédül se szólaltam volna meg. Nem is azért mert nem akartam, hanem már a nyelv is csak arra emlékeztetett. Arra viszont nem akartam emlékezni.
A nyelvi korlát a kisebbik baj volt. Középsőbe jártam, amikor az egyik kislány apukája megsimogatta a fejem, mert kiállították a rajzomat. Estére belázasodtam, folyton sírtam. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez csak annak az egyszerű kedvességnek az oka, hogy egy férfi megdícsért. Ezután tudatalatt is kerültem a férfiakkal való érintkezést, egyedül apámtól fogadtam el minden fizikai közeledést.
Szintén ebben az évben született meg a kisöcsém, Károly. Nem értettem a nevét, utáltam, nem tetszett. Amikor megkérdeztem, hogyan lehet, hogy anyu hasába került, mindig kitérő válaszokat adtak. Nem akartak felzaklatni. Így alakult az is, hogy 16 éves voltam mikor először próbáltak velem beszélni a szüleim a szexualitásról. De ne szaladjunk ilyen előre.
Károly születése nagy pillanat volt az életemben. Mindannyian nagyon vártuk. Sajnos azonban nem sokkal a születése után egyre több csontja tört el. Kiderült, hogy az üvegcsont nevezetű betegségben szenved. A szüleim nem tudták mi tévők legyenek, én pedig kétségbe esetten kérdezgettem nénit-bácsit, hogy nem tudnának-e segíteni. Persze a jó magyar ember ilyenkor a kezedbe nyom néhány forintot. Így elterjedt rólunk, hogy a szüleim velem koldultattnak az öcsém műtétjére. A sok szerencsétlenségben ők ezen már csak nevetni tudtak, hiszen pénzünk volt mindig bőven elég. Karesz 10 hónapos volt, amikor a szüleimmel együtt Angliába repültünk, egy jónevű rehabilitációs központba. Az öcsém állapota fokozatosan romlott, félő volt, hogy egy tüsszentés hatására több csontja is eltörhet. A központban folyamatosan foglalkoztak vele, és a nyári szünetet végig vele töltöttük. Többnyire csak az ágya mellett gubbasztottam, rajzoltam neki, vagy énekelni tanítottam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkorra már semmi nyoma nem volt a kezdeti depressziómnak, mivel túlságosan lefoglalt, hogy az öcsémen segítsek.
- Anyu, ha vége a szünetnek Karcsi akkor is itt marad? - kérdeztem egyik este, miután megfürdettük.
- Igen, kincsem. Az lesz neki a legjobb.
Nem értettem, hogy miért jó neki, hogyha egy ágyhoz láncolják, de a lázadó mivoltom ekkor még nem nyilvánult meg, így beletörődtem. Augusztus utolsó hetében apuval visszamentünk Szegedre, anyu pedig néhány napig még Karesszel maradt.
Megkezdtem az óvoda utolsó évét, és repesve vártam, hogy utána végre felköltözzünk a fővárosba, Budapestre. Emlékszem ahogyan apuval minden hétvégén böngésztük a hirdetéseket, hátha megtaláljuk a tökéletes házat. Karcsinál néhány hónap múlva agyhártyagyulladást diagnosztizáltak, és alig volt három és fél éves, amikor először kómába esett. Szörnyű volt...
Akkor annyira megijedtünk, hogy a szüleim azt tervezték, hogy Londonba költözünk. Apu azonban már nem akart költözni, lerakta a foglalót a pesti lakásra és ő már akkor lemondott Kareszról. Anyu ezt nem volt képes elfogadni, minden héten kiutazott hozzá. Az állapota semmit sem változott. Úgy határoztak, hogy engem már éppen elég tragédia ért, jobb ha nem látom a szenvedő öcsémet, így felváltva vigyáztak rám. Soha többé nem vigyázhatott rám se nagymama, se nagypapa, se bébiszitter, se szomszéd.
- Ugye nem fog meghalni? - kérdeztem remegve, miközben megláttam aput a konyhaasztalnál sírni.
Nem válaszolt. A szemüvege előtte hevert az asztalon, arcát a tenyerei közé temette, s úgy rázkódott, hogy szinte megijedtem. Ekkor először értettem meg milyen is lehet az a halál.
Elérkezett a ballagásom napja. Mindenkinek varrt az anyukája gyönyörű piros ballagó ruhácskát. Az enyémet anyu egy butikban vette, de az volt a legszebb, mindenki irigyelte. Pedig én úgy cseréltem volna akármelyik lánnyal, akinek a mamája varrta a kis ruháját. A ruha még a legkevesebb volt. Anyu aznap is Kareszhoz utazott, így csak apu és a nagyiék jöttek el megnézni.
"Én kicsike vagyok, nagyot nem mondhatok..." énekeltük kórusban, egymás kezét fogva. Az óvonénik az előadás végén tulipánt nyomtak a kezünkbe, hogy adjuk oda édesanyánknak. Nagyi hiába nyújtotta felém a kezét.
- Judit néni azt mondta, csak anyának lehet.
De mire Anyu hazaért a virág elhervadt, én pedig durcásan a szobámban toporzékoltam. Szörnyen féltékeny voltam az öcsémre és kígyót, békát kívántam rá, amiért beteg. Gyerek voltam.
